Kevés operalegenda hatotta át olyan alaposan a köztudatot, mint Beverly Sills, aki látszólag minden lehetőséget megragadott, hogy megossza szenvedélyét. Az opera iránti szeretete olyan hivatalos helyszíneken mutatkozott meg, mint a New York-i Állami Színház – a New York City Operában való áttörésének helyszíne – és a Metropolitan Operában a plaza túloldalán, de még mindig talált időt arra, hogy a Tonight Show vendégműsorvezetője legyen és a Muppets-szel tomboljon a köztévében.
Amikor Sills (akit csak “Bubbles”-ként ismertek) július 2-án, 78 évesen meghalt, a közös gyász szinte tapintható volt, mintha Amerika elvesztette volna a legelismertebb és leglátványosabb klasszikus sztárját. Bár soha nem tanult vagy tanított a Juilliardon, jelenléte az egyetemen nagyon fontos volt. Kulcsszerepet játszott a New York City Opera (miután a társulat vezető szopránja lett, a társulat főigazgatója lett), a Lincoln Center és a Met alakításában (mindkét szervezet elnökeként tevékenykedett), és bizonyára sokan megtapasztalták melegségét és élénkségét az iskolában.
Hát hol kezdjük a felvételeivel? Könnyű válasz Douglas Moore The Ballad of Baby Doe című művével, amelynek társszereplői Walter Cassel és Frances Bible, Emerson Buckley pedig a New York City Opera zenekarát vezeti. Ez a klasszikus felvétel, amely állítólag egyetlen felvételen készült, először 1959-ben jelent meg, és 1999-ben adták ki újra a Deutsche Grammophon kiadásában. A korhű és természetes hangzás a korszaknak megfelelően úgy érzékelteti a pillanat elektromosságát, ahogyan csak a nagyszerű élő felvételek tudják. Ez nemcsak Sills karrierjének, hanem általában az amerikai operajátszásnak is próbaköve.
Kleopátraként Händel Giulio Cesare című művének mérföldkőnek számító felolvasásában (az RCA 1967-es felvételén Julius Rudel és a New York City Opera Chorus and Orchestra közreműködésével) Sills most már hivatalosan is felkerült a klasszikus zenei térképre, egy olyan produkcióban, amely a barokk operát a köztudatba emelte. Ma, amikor Gluck, Händel, Rameau és mások rendszeresen hallhatóak a világ operaházaiban, a hallgatóknak fel kell idézniük, milyen ritkák voltak a barokk operák produkciói az 1960-as évek közepén. És ha a partitúrán akkoriban végrehajtott súlyos vágások miatt a mai műértők (joggal) összerezzenek is, Sills szárnyaló művészete és Rudel ékesszóló kísérete nem téveszthető meg. Az elkötelezett hallgatók a Karl Richter által 1968-ban Buenos Airesben vezényelt, ugyanebből az operából készült élő felvételt is keresni fogják (a VAI kiadónál jelent meg), bár egyesek számára a gyengébb hangminőség kompromisszumot jelent.
A Händellel egy kettős ütésként párosulva az 1970-ben (szintén a Deutsche Grammophonnál) következő Manonja csak megerősítette egy szupersztár érkezését, és sokan nemcsak egyik diadalának, hanem a katalógus egyik legemlékezetesebb operai dokumentumának tartják Sills változatát Massenet remekművéből. Vokális tűzijátékán és ügyes jellemábrázolásán túl a felvétel (szintén Rudellel, ezúttal a New Philharmoniával, a londoni All Saints Church, Tootingban) megmutatja partnerét, a 45 éves korában nagyszerű tenort, Nicolai Geddát, aki meghatóan alakítja Des Grieux-t.
A többre éhes rajongóknak a könnyed La Traviata (az EMI-n, szintén Geddával és Aldo Ceccato karmesterrel) és a káprázatos Lucia di Lammermoor Carlo Bergonzival és – kevés felvételeinek egyikén – az ünnepelt Thomas Schippersszel a Londoni Szimfonikus Zenekar élén (eredetileg a Westminsternél, 2002-ben a DGG újította fel). És természetesen sokan nagy becsben tartják Donizetti Anna Bolena, Maria Stuarda és Roberto Devereux “Három királynő” trióját (szintén DGG).
Ritkán fordul elő, hogy egy énekesnő kecses, viszonylag korán lezárja rendkívüli színpadi karrierjét, különösen, ha természetes hangszere ilyen erős kifejezőerővel párosult. De ahelyett, hogy végtelen, kínos búcsúsorozatot tartott volna, Sills tudta, mikor kell befejezni. A legmegdöbbentőbb az, hogy milyen könnyen és természetesen alakult át a művészetek rendkívül hatékony és kitartó szószólójává, aki tehetségét az üzleti és társadalmi élet legmagasabb szintjein is kamatoztatta, miközben megőrizte azokat az otthonos tulajdonságait, amelyek annyira szeretetté tették. Végső soron talán a legemlékezetesebb szerepe Beverly Sills, a kultúra nagykövete volt. Nem valószínű, hogy a közeljövőben lesz még egy hozzá hasonló.